A pszichoterápiás képzésünk alapvetően a kognitív viselkedésterápiára helyezi a hangsúlyt, csak egy kisebb szeletet kapott az első évben a személyközpontú pszichoterápia. Carl Rogers amerikai pszichológus munkássága nyomán alakult ki ez az irányzat a 20. század második felében. A személyközpontú megközelítés, a rogersi elvek alapként is szolgálnak a különböző pszichoterápiás irányzatokban. Olyan terapeuta-jellemzőket ír le, amelyek a sikeres terápia alapfeltételeinek tekinthetők. Az elvek viszont fontosak, mégpedig olyannyira, hogy túllépték a terápia határait.

Amit Rogers képviselt, amiben hitt, az alapján egyesek a szeretet terápiáját illetve terapeutáját látták benne. A szeretet itt átfogóbb értelemben értendő, nem arról szól, hogy a terapeuta intenzív érzelmeket érezzen a kliense iránt. 

A rogersi emberkép

Rogers szerint az emberek alapvetően jók. Úgy gondolta, hogy a lelkünk mélyén mindannyian értékesek és szerethetőek vagyunk. A személyt tisztelte ennyire, függetlenül az adott viselkedésétől.
Azt is vallotta, hogy mindannyian rendelkezünk a képességgel, megvan bennünk az erő ahhoz, hogy megoldjuk a problémáinkat, csak kell egy megfelelő környezet, hogy a saját erőnket felismerjük és használni is tudjuk. Úgy vélte, hogy az embereket alapvetően a fejlődési hajlamuk hajtja előre, ez az önmegvalósító tendencia az igazi mozgatórugója a tetteinknek.
Vagyis, ha biztosítjuk a megfelelő közeget, akkor az egyén saját fejlődési szándékával képes lesz egy olyan szintű személyiségfejlődésre, amely szükséges az adott problémájának kezeléséhez. Ez annyit jelent a gyakorlatban, hogy bizonyos feltétek mellett az egyén képes szembenézni rejtett fájdalmaival, félelmeivel, szégyellt, titkolt oldalával, azokkal, amelyek a problémáit okozhatják, amik megakadályozzák, hogy teljes életet éljen. 
Ezeket a feltételeket Rogers a terápia szükséges elveinek tartotta. 
A terapeuta legfontosabb feladata tehát, hogy ezeket a feltételeket folyamatosan biztosítsa. 

Feltétel nélküli elfogadás

Az, hogy minden ember a lelke mélyén jó, nem azt jelenti, hogy jó képet kell vágnom a másik bármilyen viselkedéséhez, ahhoz is, ami számomra elfogadhatatlan. A feltétel nélküli elfogadás azt jelenti, hogy ha éppen nem is tetszik, amit tesz vagy gondol a másik, akkor is látom őt magát a tettei mögött. Elfogadom őt mindenestül itt és most is. Nincsen "ha". Nem akkor, ha jobb ember lesz, vagy ha valamit máshogy csinál. Hanem elfogadom mindenestül itt és most. 

Nem ítélem el, nem nevetem ki, nem gúnyolom ki, nem utasítom helyre. Nem csak akkor vagyok kedves vele, ha számomra tetsző dolgokról beszél, akkor is, ha nagyon nem értek egyet vele. Nem fordulok el tőle, ha számomra furcsa, érthetetlen, esetleg taszító véleménye van. Azt élheti meg így az egyén, hogy ő jó, szerethető függetlenül attól, hogy épp a legjobb vagy a legrosszabb oldalát mutatja. 
Olyasmi ez, mint az anyai feltétel nélküli szeretet. A valóságban szinte lehetetlen 100%-ban megvalósítani, de nagyon jó cél, hogy minél inkább azt érezhesse a másik, hogy bármit mond, bármit is tesz, ő mindig jó és mindig elfogadja a másik.

Érezted már valaki mellett, hogy igazán elfogad téged? Gyerekként jó esetben szülőktől ezt kaptad, később a barátok, a társad adhatja ezt az érzést. Az ember egészen máshogy működik, ha tudja, érzi, hogy ő alapvetően jó és szerethető. Ha van, aki elfogadja, szereti, bármit is tesz, bármilyen sikere vagy épp kudarca van, akárhogy néz ki, akárhogyan viselkedik, a másik mindig ott van neki. 
Olyan ez, mint egy köldökzsinór, amely az életenergiát adja. Ha nem jó ennek a keringése, az áramlása, kicsit el van szorítva, akkor az energia szakadozva jön csak át és lassan sorvadni fogsz. Ha peched van, akkor fel sem tűnik, nem is tudsz róla. Addig lehet ilyen szeretet nélkül élni, amíg egyszer meg nem tapasztalod. Utána elképzelni sem tudod enélkül a napjaidat. 

Empátia

Az elfogadás mellett a másik hasonló jelentőségű feltétel az együttérzés. 
Ez azt jelenti, hogy a terapeutának érteni kell az érzéseket, amik az egyénben kavarognak, átérezni a fájdalmát, a szomorúságát, a tehetetlenségét, mintha a sajátja lenne. Közben persze tudatában van, hogy ez nem a sajátja, nem magát vetíti bele, nem a saját problémáit az egyén helyzetébe. Át tudja érezni a gondját, mögé tud látni az egyén valódi érzelmeinek, a fájdalmainak.

Az ember ilyenkor azt élheti meg, hogy végre megértik őt. Értik és látják az igazi énjét. Ilyenkor könnyebb szembenézni a rejtett fájdalmakkal, szégyenekkel, hiszen valaki más is látja és érti, hogy az miért olyan fájdalmas pont neked és már nem vagy egyedül. Valaki végre értékeli a lényedet annak minden szépségével és kuszaságával. 

Hitelesség

A terápiás beszélgetések során a terapeuta barátságos, közvetlen, természetesen kommunikál és viselkedik. Azonos önmagával, nem bújik álarc vagy szerep mögé, nem elérhetetlen, nem hűvös, nem távolságtartó. Tudatában van a benne keletkező érzéseknek, el tudja azokat fogadni és megfelelően képes kommunikálni ezeket a másik felé. Az egyén bízhat benne, hogy azt mondja neki, amit valóban gondol és érez.

Az ember felszabadultnak érezheti magát, ha olyasvalakivel van, akiben bízhat, aki kedves és őszinte vele egyszerre, aki nem azt mondja, amit az ember hallani szeretne. Azt kommunikálja, amit valóban érez, de nem tolja előre erőszakosan a véleményét, nem akarja sem megváltoztatni, sem meggyőzni az embert a saját igazáról. Könnyed és megnyugtató érzés így lenni együtt valakivel. 

Rogers elveinek jelentősége

A rogersi elvek, a személyközpontú megközelítés nem csak egy pszichoterápiás irányzat. Sokkal inkább egy univerzális elv, amelyet használnak már az oktatásban, segítő képzésben is. Ezen túlmenően az emberi kapcsolatok alapjának is tekinthetnénk. Hiszen az, hogy őszinték vagyunk egymással, elfogadjuk a másikat önmagának, megértjük az érzéseit, a fájdalmait, az örömeit, támogatjuk, mellette vagyunk lelkileg, ezek felebaráti szeretet elvek. Nincsen bennük semmi újszerű. Rogers éppenséggel csak megvalósította mindezeket a terápiás gyakorlatban. 

Erről az univerzális szeretet elvről írtam a könyvemben. Nem ismertem Rogerst akkor még, viszont amikor most találkoztam a gondolkodásával, tudtam, hogy mindez nekem való. Ő már megtapasztalta és részletesen le is írta, hogy ez a gondolkozás hogyan valósítható meg a terápiás gyakorlatban. Én megyek utána, a saját tapasztalatommal együtt igyekszem ezt az elvet minél szélesebb körben megismertetni és alkalmazni. Azt hiszem, a jelen világunkban ez különösen szükséges.