A félelmeink sokszor visszatartanak attól, hogy bevállaljunk olyan helyzeteket, amelyek kimenetele kétes és nagy eséllyel kapunk egy pofont. Ez az önvédelem logikus, és sok kellemetlen élménytől óv meg. De mi van akkor, ha ez a biztonsági játék egy idő után épphogy nem kifizetődő, és pont hogy az okozza a problémáinkat, hogy óvatoskodunk. Ebben az esetben ugyanis igyekszünk távol maradni a félelemkeltő helyzetektől, ami abból a szempontból jó, hogy nem szorongunk, másfelől sokszor éppen abban a "félelem mezőben" van a továbblépéshez szükséges megoldásunk.

Szociális fóbiában például, ha attól fél valaki, hogy elutasítóan fog reagálni a hallgatósága egy előadására, akkor a terápia részeként úgy olvastatnak fel vele szöveget, hogy a hallgatóság egyik alkalommal kedves, elfogadó, érdeklődő, míg egy következő verzióban unatkoznak, morcos képpel ülnek és utálják látszólag az egészet. Ezzel a gyakorlattal szembesítik a szorongó egyént azzal a helyzettel, amitől annyira retteg. Megtapasztalhatja, hogy nem történik semmi különös akkor sem, ha netán tényleg elutasítják a mondandóját. Ha a rettegett helyzet ténylegesen kialakul, mégsem olyan szörnyű. Túlélhető, sőt, kezelhető. 

A legrosszabb forgatókönyv

Amikor valaki erősen szorong egy helyzettől, egyik fontos kérdés, hogy mi a legrosszabb, ami szerinte abban a helyzetben történhet vele. Milyen kimeneteltől fél igazán?
Van, akinek kifejezett taktikája, hogy eleve azt feltételezi, hogy a legrosszabb verzió fog megvalósulni, és ha végül mégsem jön be a feltételezése, akkor megkönnyebbül.

Ezt a taktikát nem vallom magaménak, de sokszor ott van a fejünkben a kellemetlen helyzetre vonatkozó legrosszabb forgatókönyv, maximum igyekszünk nem tudomást venni róla. Amitől aztán persze még rosszabb, mert így be sem merjük magunknak vallani, hogy pontosan mitől is rettegünk. 

Le a gödör aljáig​

Amikor már azt érzed, hogy bármit megtennél, csak tűnjön el a félelem az életedből és ne blokkoljon ennyire, akkor a gyökeres változás valahogy így néz ki: 
Vége lesz a méricskélésnek, hogy mit mondjál és mit ne. Nem óvatoskodsz tovább a lehetséges következményektől tartva. 
Olyankor mintha valami átkapcsolna benned, és már nem félsz, hogy mi lesz akkor, ha eléred a falat és koppansz, hanem csak mész bele a helyzetbe, és majd lesz valami. 
Nem félsz attól, hogy mit veszíthetsz, mert már nem számít, hogy veszítesz-e (még) bármit is. 
Felteszel olyan kérdéseket, amiket odáig nem mertél, őszintén kimondod, ami már hónapok, netán évek óta benned van. 
Már tisztán akarsz látni, már tiszta helyzeteket akarsz. 
És akkor már felkészültél a rettegett ütközésre (is), ha valóban bekövetkezik, amitől annyira tartottál. 
A koppanás persze rossz érzés. Mégis, ahogy ott ülsz visszapattanva, a seb fájó ugyan, de valahogy mégis nyugalom van benned. 
Nincs benned megbánás, nincs "mit lett volna, ha" gondolat, se bűntudat. 
Nem álltál meg félúton, elmentél a végsőkig. Nem volt biztonsági játék, nem akartad megúszni a helyzetet, egyszerűen csak tetted, amit jónak véltél, azt viszont teljes erővel. 
Az ilyen helyzeteknek terápiás ereje van. 

Megbukni történelemből

Egyik páciensem mesélt egy történetet Popper Péterről és egy iskolás pácienséről, aki attól rettegett, hogy megbukik történelemből. Popper nem azt tűzte ki célul, hogy nehogy ez megtörténjen és higgyen magában a fiú, hanem az lett a terápia célja, hogy igenis "bukjon meg" történelemből. Aztán majd együtt feldolgozzák, hogy valóban olyan borzasztó-e az a helyzet, mint amennyire rettegett tőle. Azt akarta, hogy tapasztalja meg a fiú a rettegett félelmét, és jöjjön rá, hogy ez nem is akkora dolog, hogy túl fogja élni és menni fog az élete tovább.
A páciensemnek ez az elv a mottója lett, az aktuális szorongáskeltő helyzetét úgy tekinti, hogy akkor elmegy benne a falig és "megbukik történelemből". 
Magamnak ezt úgy szoktam mondani, hogy ha épp ettől és ettől félek, akkor pontosan ez a teendőm, erre kell mennem. 

​kép:innen