A reflux ma népbetegség, nagyon sokan szenvednek tőle, és sokaknak nem is hat az alkalmazott terápia. Én is ebben a cipőben jártam évekkel ezelőtt.

Hiszem, hogy minden helyzetben azzal teszed a legjobbat önmagadnak és másoknak is, ha őszinte vagy. Mindig.
Akkor is, amikor könnyebb lenne elhallgatni dolgokat, majd csak utólag megmondani, mert azzal elkerülhetővé válnának kellemetlen helyzetek.

Hasonlónak tűnik elsőre a kettő, de ha alaposan megvizsgáljuk, az egyik értünk van, segít, a másik sokkal inkább ellenünk. 

Amikor egy komoly nehézséggel állunk szemben, szeretnénk kijutni a helyzetből, szeretnénk már magunk mögött tudni az egészet, túl lenni rajta. Magunknak és a másiknak is azt tanácsoljuk ilyenkor, hogy "tartson ki, jobb lesz, vége lesz, túl lesz rajta".

Sokszor irigyeljük azokat az embereket, akik egyszerűen nem enged(het)ik meg maguknak, hogy a félelmeik meggátolják őket bármilyen kisebb vagy épphogy hatalmas lépésben. Ők egyszerűen csak lépnek, amikor úgy érzik. Van bennük félsz, de mégis lépnek egy nagyot, bele az ismeretlenbe.

Ha azt mondom, egy betegségnek lelki oka van, nem jelenti azt, hogy ne vegyük komolyan a tünetek okozta szenvedést, a kellemetlen érzéseket, amik rontják az életminőséget. 
Nem is jelenti azt szerintem, hogy a tünetek csillapításával ne lenne érdemes foglalkozni. 

Kaptad ezt már így az arcodba: "Te olyan sok vagy"?
Vagy úgy, hogy "sok vagy nekem, nem tudok mit kezdeni veled".
Van, aki rendszeresen megkapja ezt, akár többektől is. És hozzászokik, hogy hát ő sok.

Egyik kedves fiatal nő páciensem feltett ma egy kérdést a terápiás beszélgetésünk során, amely egyszerre volt szívet melengető és fájdalmas.
Azt kérdezte, hogy hogyan tudja átmenteni a terápiás kapcsolatunk idilljét a hétköznapi életébe.

Az önmagunkról alkotott képünk sokszor erősen negatív irányba hajlik. Ez olyannyira megszokott és szinte természetes lehet, hogy nem is vagyunk mindig tisztában ezzel.