Sokszor irigyeljük azokat az embereket, akik egyszerűen nem enged(het)ik meg maguknak, hogy a félelmeik meggátolják őket bármilyen kisebb vagy épphogy hatalmas lépésben. Ők egyszerűen csak lépnek, amikor úgy érzik. Van bennük félsz, de mégis lépnek egy nagyot, bele az ismeretlenbe.

Ha azt mondom, egy betegségnek lelki oka van, nem jelenti azt, hogy ne vegyük komolyan a tünetek okozta szenvedést, a kellemetlen érzéseket, amik rontják az életminőséget. 
Nem is jelenti azt szerintem, hogy a tünetek csillapításával ne lenne érdemes foglalkozni. 

Kaptad ezt már így az arcodba: "Te olyan sok vagy"?
Vagy úgy, hogy "sok vagy nekem, nem tudok mit kezdeni veled".
Van, aki rendszeresen megkapja ezt, akár többektől is. És hozzászokik, hogy hát ő sok.

Egyik kedves fiatal nő páciensem feltett ma egy kérdést a terápiás beszélgetésünk során, amely egyszerre volt szívet melengető és fájdalmas.
Azt kérdezte, hogy hogyan tudja átmenteni a terápiás kapcsolatunk idilljét a hétköznapi életébe.

Az önmagunkról alkotott képünk sokszor erősen negatív irányba hajlik. Ez olyannyira megszokott és szinte természetes lehet, hogy nem is vagyunk mindig tisztában ezzel.

A korábban említett nyári olvasmányok után kicsit az üzleti, vezetéssel foglalkozó irodalom felé kanyarodtam. Most ez a téma tűnt aktuálisnak, mivel párom épp munkát keres, ezért sokat beszélgetünk a lehetőségekről, hogy mi is lenne megfelelő számára. Próbálok segíteni a kérdésben, felelevenítettem, hogy én hogyan kínlódtam ezzel az évek során.

A pszichoterápiás képzésünk alapvetően a kognitív viselkedésterápiára helyezi a hangsúlyt, csak egy kisebb szeletet kapott az első évben a személyközpontú pszichoterápia. Carl Rogers amerikai pszichológus munkássága nyomán alakult ki ez az irányzat a 20. század második felében.

Kérdeztétek, hogy milyen volt az első év a pszichoterapeuta képzésen. Akartam már erről amúgy is írni, úgyhogy most megválaszolom ezt a kérdést itt.

Sokszor elkezdtem már írni itt az oldalon vagy a blogon, de néhány poszt után valahogy rendre elveszítettem a motivációt, és csak görcsösséget éreztem, így nem folytattam az írást. Nem igazán értettem magamat, hogy miért nem vagyok kitartóbb, mikor az életem más területein alapvetően az vagyok.