Utálunk "nem"-et kapni. utálunk falakba ütközni, és újabb és újabb verzióját megismerni annak, hogy valami hogyan nem működik. Legyen az párkeresés, üzletkötés vagy bármilyen helyzet, amiben aktívan megoldást keresünk.

A félelmeink sokszor visszatartanak attól, hogy bevállaljunk olyan helyzeteket, amelyek kimenetele kétes és nagy eséllyel kapunk egy pofont. Ez az önvédelem logikus, és sok kellemetlen élménytől óv meg.

Tele van a hétköznapi kommunikációnk "kell" típusú állításokkal. Ilyenekkel, hogy:
Be kell érnem időben a munkába.
Fel kell reggel 7-kor kelnem.
Enni kell adni a kutyának.
Ki kellene vinni a szemetet.
Le kellene már tennem a cigit.

A reflux ma népbetegség, nagyon sokan szenvednek tőle, és sokaknak nem is hat az alkalmazott terápia. Én is ebben a cipőben jártam évekkel ezelőtt.

Hiszem, hogy minden helyzetben azzal teszed a legjobbat önmagadnak és másoknak is, ha őszinte vagy. Mindig.
Akkor is, amikor könnyebb lenne elhallgatni dolgokat, majd csak utólag megmondani, mert azzal elkerülhetővé válnának kellemetlen helyzetek.

Hasonlónak tűnik elsőre a kettő, de ha alaposan megvizsgáljuk, az egyik értünk van, segít, a másik sokkal inkább ellenünk. 

Amikor egy komoly nehézséggel állunk szemben, szeretnénk kijutni a helyzetből, szeretnénk már magunk mögött tudni az egészet, túl lenni rajta. Magunknak és a másiknak is azt tanácsoljuk ilyenkor, hogy "tartson ki, jobb lesz, vége lesz, túl lesz rajta".

Sokszor irigyeljük azokat az embereket, akik egyszerűen nem enged(het)ik meg maguknak, hogy a félelmeik meggátolják őket bármilyen kisebb vagy épphogy hatalmas lépésben. Ők egyszerűen csak lépnek, amikor úgy érzik. Van bennük félsz, de mégis lépnek egy nagyot, bele az ismeretlenbe.