Tele van a hétköznapi kommunikációnk "kell" típusú állításokkal.
Ilyenekkel, hogy Be kell érnem időben a munkába. Fel kell reggel 7-kor kelnem. Enni kell adni a kutyának. Ki kellene vinni a szemetet. Le kellene már tennem a cigit. 
Van ezekben egy kényszerítő erő, ami rossz érzést kelt. 

Kell vagy szabad akarat

A kell típusú állítások olyanok, mintha nem lenne szabad akaratunk a tetteink felett. Mintha a kontroll nem a kezünkben lenne, olyan egyszerűbb cselekvésekben sem, hogy felkelünk-e. Azt mondjuk, hogy fel kell kelnem, hogy időben beérjek a munkába, ahelyett, hogy fel akarok kelni, hogy időben beérjek a munkába. 
A kell-től az egész hatalmas teherré válik. Utáljuk, húzzuk a szánkat, szundira nyomjuk a telefont, és rémesen tudunk szenvedni, szidni a munkahelyet, vagy akár az életet is, hogy ezt kell mindennap átélnünk. Pedig senki sem tartott pisztolyt a fejünkhöz. Mi választottuk ezt a munkahelyet, mi választottuk, hogy dolgozni akarunk valamit, hogy éppen ezt és itt. 
Abból a lelkesedésből annyi maradt meg, hogy mit kell csinálni. 
Szép lassan a legtöbb tevékenységünk erről szól: meg kell fürödnöm, ennem kell, aludnom kell stb. Mind-mind egy nem tudatos kényszer, teher számunkra, megannyi feladat, ami nyomja a vállunkat.

A kell-ek a kontrollvesztettség érzését is adják. Mintha az életed mástól függne, nem te döntesz, te csak szenvedsz mások döntései súlya alatt. 
Így ez a szegény, kiszolgáltatott áldozati én jogosan érezheti magát pocsékul és tehetetlennek a külső kényszerítő erők nyomásával szemben. 
A kell-ek elveszik az önmagad, a saját életed irányítása feletti kontroll érzését. 

A szavak súlya

Mondhatod, hogy ez csak játék a szavakkal, nem gondolod te ezt ennyire komolyan. Lehet, hogy nem, ha tudatosan belegondolsz, de a kell-ek automatizmusok, amelyeket a tudatod, a lelked, a hangulatod így komolyan vesz. 
A kell típusú állítások elvárásokat fogalmaznak meg. 
Ez az elvárás irányulhat magad felé, a másik felé, vagy akár a világ felé. 
Pl. vékonyabbnak kellene lennem, neked munkát kellene váltanod, az embereknek nem kellene ennyire önzőnek lenni. 
Ezek az elvárások valamilyen mérce szerint értékelnek, egy normát szabnak, hogy milyennek kellene pl. lenned, hogyan kellene viselkedned, gondolkodnod. Ha ezeknek nem felelsz meg, akkor ezáltal már rögtön rosszabb vagy, értéktelenebb és kisebbrendű. Az elvárás és az abból fakadó ítélkezés egyszerűen így működik. Így aztán csökken az önértékelésed és bűntudatod lesz, hogy nem tudsz megfelelni ennek a mércének.

A kell állítások ily módon a valóság helyett a valóság hiányára fókuszálnak. Nem arra ami itt és most van, nem a jelenre, hanem arra, hogy milyennek kellene lennie, mi az, ami hiányzik ehhez az ideális jelenhez. A hiányra fókuszálás pedig rossz érzést ad, nem jó célkitűzésnek sem.

A kell-ekkel a gond persze nem abból lesz, ha egy-egy ilyen kijelentést teszünk, vagy ilyen felismerésre jutunk, hogy mit lenne érdemes tenni vagy változtatni. A gond abból van, ha az ilyen kell-ek vesznek körül bennünket, és észrevétlenül ez lesz az uralkodó a gondolkodásunkban. 
Ha van kedved, kipróbálhatod, hogy egy héten át figyeled magadat, és lejegyzed hány ilyen "kell" kijelentést teszel.

Az elvárások negatív hatásáról bővebben a könyvben olvashatsz.

kép: innen